Föld őrzői - Az erő ébredése /Prológus/

Sziasztok!

Íme az új történet prológusa, ahogy ígértem. A születésnapi ajándékom nektek! Remélem, hogy ezt is ugyanúgy élvezni fogjátok, min ahogy a Vörös Holdat is. 

Annyit azonban el szeretnék mondani. Ez a történet ezen a blogomon fog csak szerepelni, nem szeretném a Vörös Holddal keverni, ezért csak itt fogjátok látni, ha új fejezet érkezett. Ha van kedvetek iratkozzatok fel, hogy könnyebb legyen nyomon követni. Az oldalnak Bloglovin oldala is van. 

Köszönöm szépen annak aki elolvassa. :)

Prológus

Az fülsiketítően dörgött, és villám világította meg a szobát. A szőke hajú nő szorosan ölelte magához apró kisfiát. Ringatta és halkan énekelgetett a síró kisdednek. Érezte, hogy valami baj lesz, hogy mindennek itt a vége. Hamarosan ideérnek értük. Bármit megtett volna, azért, hogy gyermeke biztonságba kerüljön. Egy percre sem engedte el őt, nehogy bántódása essék.

Az ajtó hirtelen kivágódott, és egy sötét hajú magas, köpenyes férfi robogott az ágyhoz. Arcán gondterheltség és elszántság keveréke mutatkozott. A férfi nyomában egy alacsonyabb sötét hajú nő lépkedett. A szőke asszony még szorosabban ölelte magához fiát. Eljött az idő, el kell válnia tőle.

- Drágám, add oda a fiút a húgomnak. Nem lesz semmi baj. - simított végig felesége

selymes göndör haján

- Anne, vigyázz rá. Óvd meg őt az életed árán is. Ő még kicsit, nem nőhet így fel.

Normális életet kell élnie, mint a többi gyermeknek. Ígérd meg, hogy semmit nem mondasz neki. – könyörgött az asszony

- Esküszöm, hogy a saját fiamként nevelem. Átlagos boldog gyermek lesz, de amint

idősebb lesz el kell mondanom neki, hogy kik a szülei, és kik micsoda ő. – válaszolta a másik

- SOHA! Nem tudhatja meg, nem kerülhet veszélybe. Megtalálja, és megöli. – zokogott az

asszony, és a rázódástól felébresztette az apró alvó emberkét.

- Rendben, ígérem. – bólintott

- Drágám add oda neki a fiút, menniük kell!- sürgette őket a férfi.

A szőke hajú nő motyogott valamit a baba felett, és csókot nyomott homlokára.

- Hol van Eric? Ő elmenekült? Vinned kell őt is!

A másik kettő fájdalmasan egymásra nézett, mintha mindketten a másiktól várnák a választ. Az anya zavarodottan bámulta őket.

- Hol van Eric? Hol van a fiam? – kérdezte egyre erősödő zokogással

- Már nála. Már a bátyád kezei között. Visszaszerzem Drágám, az életem árán is! – ölelte magához feleségét a férfi

Lentről hangok szűrődtek fel az emeletre. A dörgés egyre agresszívebben jelezte, hogy vihar közeleg. Egy villám megvilágította a szőke nő elgyötört arcát. Férje képtelem volt elviselni, hogy felesége másik gyermekét is elveszítse, ezért kirántotta a csecsemőt a kezéből, és húgának adta, majd egy kézmozdulattal kitárta a hatalmas középkori festményt.

- Azonnal induljatok!- parancsolta testvérének

Az asszony nem szívesen hagyta ott a családját, de megígérte nekik, hogy megvédi fiúkat. Ahogy belépett a kép mögött titkos folyosóra, azonnal bezárult.

A szoba ajtaja kivágódott. Anne mozdulni sem mert. Biztonságban akarta tudni testvérét és annak feleségét. A zokogó nő még mindig az ágyon ült, ám amikor apró lábak csoszogása hallatszott felkiáltott.

- Eric, kisfiam gyere ide az anyuhoz.

A kisfiú nem mozdult ott állt az idegen férfi lába mellett. A szemei üvegesek voltak, mint, akik megbabonáztak. Az anyja egyre csak a nevén szólongatta, de mindhiába.

- Hagyd őt, megbabonázta. Talán azt sem tudja, hogy ki vagy. – szólalt meg férjem, de

egy percre se vette le a tekintetét az idegenről. A másik szélesen elmosolyodott, és arrébb parancsolta a mellette álldogáló kisfiút. Engedelmesen a falhoz sétált, és mereven bámult a szülei felé.

Apja mereven tartotta kezében a kardját, készen állva arra, hogy megvédje családját, ha kell az élete árán is. Az idegen hangos nevetésben tört ki, miközben tekintete az ágyra rogyott nőre tévedt.

- Alexis, mindig is tudtam, hogy ennyire gyenge vagy. Nem értem, hogy örökölhetted te a

képességet. Egy gyenge nő vagy, egy semmirekellő, aki még a gyerekeit se képes megvédeni.

- Hagyd őt békén, semmi dolgod vele. Ő csak egy anya, aki kétségbeesetten vissza akarja

kapni a gyermekét. – mozdult arrébb a köpenyes, hogy támadójuk elől kitakarja gyámoltalan feleségét.

- Hol a másik? Hol rejtegetitek? Ha átadjátok nekem, talán meghagyom az életeteket! –

fordult ismét felé a másik

- Nincs több! Eric az egyetlen fiúnk!

- Ne hazudj nekem. Tudom, hogy van egy másik is, igaz-e húgocskám?

A nő zokogva, könyörögve a lábai elé vetette magát mit sem törődve utolsó megmaradt méltóságának foszlányaival.

- Könyörgöm kíméld meg a gyermekeim életét! Itt vagyok én, mindig is engem akartál,

ölj meg engem, nem fogok ellenkezni, sem az erőmet használni!

- Hogy használhatnád, ha még azt sem tudod hogyan működik. De ne félj egyetlen

húgocskám, halálod hamarabb eljön, mint gondolnád. – simított végig a fején a férfi

- Hozzá ne érj! – előrevont karddal ugrott támadója elé a férfi.

A másik felkészült a csatára. Tenyerében először apró, majd egyre nagyobb vörös tűzgolyó alakult ki. Egy hirtelen mozdulattal ellenfele felé hajította, aki kardjával kivédte azt. Tűzcsóvák százai repültek felé, melyek nagy részét sikerült hárítania. A szőke asszony eközben a földön kúszott, hogy elérje kisfiát. Halkan a nevén szólongatta, de Eric ugyanolyan üveges szemmel bámulta őt. Nem ismerte meg a saját anyját, aki oly sok szeretet, törődést, és kedvességet adott neki mióta megszületett.

Anne a hatalmas fali festmény mögül nem hallott mást, mint sógornője hisztérikus zokogását, és a nehéz fémek csattogását. Tudta, hogy mennie kellene a kisdeddel, ahogy megígérte nekik, de nem bírt megmozdulni. Nem hagyhatta őket egyedül, tudni akarta mi lesz velük, és a másik unokaöccse is a szobában tartózkodott, ahogy leszűrte a beszédfoszlányokból. Neki nem volt semmilyen ereje, sem különleges képessége, ezért is bírták rá fiatalabbik fiúkat. Ő talán olyan életet adhat neki, amit mindig is szántak neki. Lassan hátrébb lépkedett, készen állt a futásra, ha erre kerülne a sor. Ringatni kezdte az apró alvó lényt, hogy nehogy felébredjen a szörnyű harci hangokra, és a vihar egyre elszántabb tombolására. Biztos volt benne, hogy az időt maga Lexton hozta magával.

- Alexis fogd a gyereket és menekülj! – kiáltotta férje a nőnek, aki szorongatta az

öntudatán kívüli fiút.

- Nélküled soha Xander, nélküled soha! – nyöszörögte a felesége

- Mennetek kell!- ordította a férfi, és abban a pillanatban ellenfele mélye belémártotta a

kardját. A sajátját kéz kézzel próbálta tartani, miközben a vér először cseppekben, majd patakokban folyt a bársonyos szőnyegre. Tartotta magát felesége, fia, családja miatt. Meg kellett védenie őket. Lexton megforgatta benne kardját és még mélyebbe tolta, így arcuk közvetlen közelre került egymáshoz. Xander elnézett a válla felett, ahol felesége falfehér arccal őt bámulta.

- Fuss!- formálta némán a szavakat feleségének, majd a kardja tompa puffanással a földre

hullott. Lexton kardját kirántva belőle ellépett tőle, és testvére felé indult. Xander tántorogva, utolsó erejével feleségét próbálta védelmezni, mielőtt földre rogyott. Felesége sikoltott, és Eric-et felkapva az ajtó felé rohant, ám bátyja gyorsabb volt. Az ajtóban állt, és szája gonosz, elégedett mosolyra húzódott.

- Most, hogy már nincs ki megvédjen, áruld el nekem, hogy merre van a másik kölyköd?

Talán akkor megfontolom és életben hagylak.

- SOHA! Nem kaparinthatod meg a gyerekeimet, nem hagyom! – kiáltotta felé, ahogy

 másik menekülő útvonalat keresett ki a szobából. Tekintete folyton a középkori festményre esett. Lexton is észrevette.

- Szóval valahol itt van ő is. Csak nem a festmény mögött?- lépkedett egyre közelebb a

kép felé.

A nő oda ugrott és a földről heverő férje kardját maga elé tartva próbálta útját állni.

- Ne bolondozz velem húgocskám, tudjuk, hogy gyenge vagy add csak azt ide nekem. –

nevetett, ahogy haladt felé egyre közelebb

- Takarodj a gyerekeim közeléből! – suhintott vele egyet a levegőben, eltalálva vele bátyja

arcát. A férfi fájdalmasan felszisszent. A kard mélyen felszántotta az arcát bal szemétől a szája vonaláig. A vér kibuggyant belőle.

- Te ribanc, azt mondtam, hogy tedd le azt a kardot!- egy mozdulattal kicsavarta a

 kezéből, és a szoba másik végébe hajította. – Ez a sebhely jó darabig meg fog látszani, ha nem örökre. De ezt nagyon megbánod.

Megragadta testvére hosszú szőke haját, és úgy vonszolta arrébb egyenesen a férje mellé. A nő megfogta erőtlen, alig élő férje kezét, és ujjait a tenyerébe csúsztatta.

- Szeretlek. – suttogta a fülébe

- Tudom, találkozunk odaát. - mosolygott a férfi, majd lehunyta a szemét

- Mindjárt elhányom magam ettől a maszlagtól. Azonnal áruld el hol a másik gyerek!-

hajolt közel a húga arcához a férfi

- Soha sem fogod megtudni, inkább halok meg, mint hogy eláruljam.

- Rendben, ha így döntöttél, akkor legyen. Isten veled húgocskám, remélem boldog leszel

 a Másvilágon, miközben tudod, hogy a gyerekeidre fogok vadászni, ha kell életem végéig!

- Nem fogod elérni a célodat. Ők ellenállnak neked, nem olyan, mint te. Ők Draven fiúk!

- Azt majd meglátjuk! – nevetett a férfi és egy mozdulattal testvére szívébe mártotta a már

úgyis véres kardját. Majd kihúzta belőle, odaintette magához a fiút, és annak ruhájába törölte le mocskos fegyverét.

- Most pedig elmegyünk.

A fiú bólintott, akár egy marionett bábú, akit mozgatnak. Lexton megragadta a vállát, és egy szempillantás alatt mindketten köddé váltak.

Anne nem várhatott tovább. A bátyja és annak felesége meghalt, Eric-ket magával vitte. Olyan szorosan ölelte magához a kisdedet, mintha attól félne, hogy visszatér a férfi, és őt is magával viszi. A sötét kőfolyosón, melynek falán csak pislákolt a lámpa, futásnak eredet. El kellett tűnnie innen, amilyen gyorsan csak lehet. A szemét könnyek áztatták nehezítve vele a közlekedést a sötét alagútban. Eldöntötte, hogy mindent megad ennek a gyereknek, amit csak lehet, és teljesíti szülei végakaratát.

 „Átlagos emberként foglak felnevelni, ahogyan Alexis is megálmodta.”

Szösszenet: Ősz

Fenyegető szél borzolja a fák lombjait, ringó, forgó táncra kényszerítve azok leveleit. Az ágak vérvörös, nap sárga és réz barna színekben pompázó díszei erősen kapaszkodva ellenállnak, majd néhányan, harcukat feladva lehullnak, hogy sorsukat bevégezve egy- egy sietős ember léptétől porrá őrlődjenek. 

Itt - ott szúrós burkát repesztve, hangosan kopogva a töredezett betonra potyog a sötét gesztenye. Száguldva érkezik az Ősz, mely kabátot erőltet a reszkető emberekre. Sűrű ködfátyol és csípős, hideg dér képében nyomát hagyja a pattanásig érett szőlőszemeken, és gyöngyöző harmatcseppekkel borítja be a fűszálakat. Az égen sűrűn, vastagon gomolygó felhőtömeg zengve zúdítja magából a hűs, mindent elöntő zivatart.

Üvölts ha kell

Üvölts ha kell

Azt hinné az ember, hogy egy híres emberrel lenni mesés, és maga a valóra vált álom, de az én férjem egyszerűen kibírhatatlan. Idestova két éve boldogítjuk, és olykor megkeserítjük egymás életét. Természetesen imádom, mert ő az életem szerelme, de néha tényleg megfojt a túlzott aggodalmaskodásával. Fejfájást kapok tőle.

– Ne legyél már ennyire korlátolt, nekem is ugyanúgy kijár a szórakozás. – próbáltam visszafojtani egyre csak gyülemlő dühömet.

– Nem mondta senki, hogy nem szórakozhatsz, de nem így. – morgott folyamatosan, mint egy medve.

– Minden koncerteden ott voltam, ezt se akarom kihagyni. Mindenképpen elmegyek! – jelentettem ki határozottan.

–  38 hetes terhesen??? Szó sem lehet róla! Eszedbe ne jusson!

– Ne csináld már, minden a legnagyobb rendben lesz, ahogy mindig. Kérlek, Nyuszi! – sűrűn pislogtam rá. Ez általában be szokott válni, hogyha valamit el akarok érni nála.

– Akkor sem! Erről nem nyitok vitát. Már rohanok is Kicsim, nem kell megvárnod ébren, de sietek, ahogy tudok. – nyomott egy gyors csókot a számra, és egy puszit a homlokomra. Mindig ezt csinálta, ez amolyan rituálénak számított nála. Kedvesen elmosolyodtam, hogy azt higgye ő győzött, de nem így volt. Amíg lezuhanyozott, addig elloptam a belépőkártyáját. Anélkül is beengednének, mert már ismernek annyira a biztonsági őrök, de ma álcázom magam, hogy ne tudják értesíteni a férjemet. Neki meg nincs szüksége a kártyára, elnézik neki, hogy feledékeny. Nem ez lenne az első eset. Soha sem szerettem átverni, de nem maradhatok le egy ekkora szabású és fontos koncertről. Számomra mindegyik az volt, ez mégis különlegesebbnek bizonyult az összes eddiginél. Ma ünneplik az együttes alakulásának évfordulóját. Képtelenségnek tűnt, hogy kihagyjam.

Felvettem az alkalomhoz illő ruhát, ami még rám jött a hatalmas termetem miatt, nehézkesen belebújtam a cipőmbe, fejemet egy kendővel, arcomat napszemüveggel takartam el, és taxival elindultam. Az ablakból bámultam a csodálatos tájat. London szépségei mindig magukkal ragadtak. Régóta éltem már a városban, mégsem tudtam megunni egyetlen szegletét sem. Számomra mindig akadt valami újdonság, ami felfedezésre várt. Ám mióta gyereket várok, a kirándulásaim száma nagyon megfogyatkozott, főként férjem túlzott aggódásának köszönhetően. Ha hosszabb útra kellett mennem, soha sem engedett el egyedül, mindig velem tartott, vagy megkérte nővérét vagy egy barátját, hogy kísérjen el. Sokszor éreztem fogolynak magam a saját házasságomban. Tudom, hogy ő csak minket félt, és mindennél fontosabbak vagyunk számára, de ezt túlzásnak tartottam az első perctől kezdve, hogy bejelentettem neki a nagy hírt. Azóta a helyzet semmit sem változott, sőt inkább csak romlott.  

Nem közvetlenül az épület előtt álltunk meg. A hatalmas rajongótömeg kint ácsorgott az esőben. Valaha én is ide tartoztam közéjük. Nagyon átéreztem a helyzetüket, mennyire életbevágó, hogy jó helyet kapjanak, és jól lássák kedvenceiket, ha egyszer végre bejutnak. Reménykedtem abban, hogy senki sem fog észrevenni, nem tudnék könnyen eltűnni, nem vagyok elég fürge az én állapotomban. Az eső csak úgy esett, és nem akart szűnni, így a taxitól az egyik mellékbejárat felé döcögtem. Egy nálam kicsit fiatalabb lány álldogált a falnál. Próbálta saját magát védeni az özönlő, hideg nedvességtől. Nagyon sajnáltam őt is, és a többieket is, ha most nem felesége lennék álmaim pasijának, valószínűleg én is itt várakoznék a soromra, hogy bejussak. A hideg idő mellé fenyegető szél is társult, lekapva fejemről a kendőmet. Megtorpantam, és egy percre elgondolkoztam azon, hogy szükségem van-e, az arcomat elrejtő anyagdarabra. Végül úgy döntöttem, hogy felveszem, mert ez a férjem egyik ajándéka volt számomra, a tőle kapott dolgokat mindig nagy becsben tartottam. Meglepetésemre, amikor lehajoltam volna, hogy felvegyem, egy kéz megelőzött. Kedvesen mosolyogva odanyújtotta nekem. Az a lány sietett a segítségemre, aki az előbb még a koncertnek helyet adó falat támasztotta. Tudtam, hogy felismert, de reméltem, hogy nem leplez le a többi rajongó előtt. Akkor biztosan megtudta volna a férjem, hogy itt vagyok, és még hazaküld valakivel a műsor kezdete előtt. De a segítőm nem kezdett kiabálni, vagy zajongani, hogy felhívja magára a figyelmet, helyette elkísért az ajtóig, hogy nehogy ez még egyszer előfordulhasson.

Az oldalajtónál álló biztonsági őr gyanúsan méregetett addig, amíg meg nem mutattam neki a belépőkártyámat. Tényleg jó lehetett az álcám, hogyha még ő sem ismert fel, pedig a nagy bálnaalakomról nem volt nehéz. Mielőtt bedöcögtem volna a kitárt kapun, még a nyakamban lévő nyakláncot a lánynak adtam. Egy egyszerű pengető függött rajta, mely a férjem együttesét hirdette, ilyet bármikor szerezhettem tőle, így könnyedén odaadtam neki. Ő boldogan a nyakába akasztotta és hosszasan köszöngette, pedig nekem lett volna mit megköszönni. Ezután eltűntem a lány szeme elől, és átmentem a kapun.

Elindultam a folyosón az öltözők felé. A fiúk még biztosan ott készülődnek. Mindig sok időt töltöttek azzal, hogy tökéletesen nézzenek ki egy-egy fellépés alkalmával, főleg az én szerelmem. A ma esti szerelése még engem is meglepetésként ért. Alig bírtam ki, hogy ne menjek be hozzá, és ne vessem magamat a nyakába, de ezt ma nem tehettem meg. Türtőztetnem kellett magamat, hogy ne ölelgessem meg, ahogy általában. Nem kedveltem ezeket a szűk folyosókat, mert így nem igazán fértem el egy másik ember mellett, nem hogy elbújjak, ha arra kerülne a sor. Ahogy megpillantottam a mosdót, sietősen beosontam rajta, és magamra zártam az egyik fülke ajtaját. Lehajtottam az ülőke tetejét, és ráültem. Itt akartam megvárni, amíg a többiek kimennek a szobából, és én is előmerészkedhetek. Amíg itt rostokoltam, akadt időm a falon minden repedést, foltot megvizsgálni, és valószínűleg picit el is szenderedhettem, mert arra eszméltem fel, hogy valakik bejöttek, és beszélgettek. Nagyon jól tudtam, hogy kik ők. Lassan kivánszorogtam a fülkéből, hogy a tükörbe nézzem meg, mennyire szörnyen festek. Döbbent pillantásaik kereszttüzébe kerültem, ahogy előléptem a rejtekhelyemből. Egy kis hidegvizet locsoltam az arcomra, és megigazítottam a hajam. Elégedetten megállapítottam, hogy nem történt olyan nagy változás a külsőmön, amíg itt rekedtem. A lányok, a többi együttes tag feleségei, barátnői, akik rögtön előre is siettek, hogy elfoglalhassák a számukra kijelölt helyeket. Nekem ma ilyen nem jutott, be kellett érnem azzal, hogy a színpad mellől figyelem az eseményeket, ahogy a többi technikus. Még ez is sokkal jobb, mint otthon maradni.

Óvatosan benyitottam az öltözőszobába. Az elő zenekarok ideje alatt itt maradtam, csak akkor indultam a színpad felé, amikor meghallottam a férjem dörmögő hangját. Mindig is imádtam, ahogy beszél, azt meg pláne, hogyha énekel. Úgy helyezkedtem két technikus közé, hogy jól lássam őket oldalról, már amennyi innen látszott belőlük.

– MCFLY, MCFLY, MCFLY MCFLY! – kántálta a közönség. Sokszor én is velük együtt harsogtam, a koncerteken ismét csak egy sima rajongó lehettem, aki felhőtlenül szórakozhat. Annyi különbséggel, hogy már nem mehettem az álló részre, mert a férjem megtiltotta, mióta egy párt alkottunk. Az a legjobb része az egésznek, hogy ott állhat az ember, ugrálhat a tömeggel, hangosan, szinte ordítva énekelhet, és amikor az énekes a közönséghez lép, rá mosolyog egy két emberre. A mi kapcsolatunk is pont így kezdődött, még mindig tökéletesen fel tudom idézni azt a napot. Azt a mosolyt, és pár sort, amit nekem énekelt, vagy az a nevetés, amit tőle kaptam, amikor bénáztam előtte. De ez akkor mind nem számított, akkor minden belefért, a rajongókat az ilyenek soha sem zavarják. Most már nem csak egy átlagos lány voltam a színpad elől, hanem egy feleség, azé a pasié, aki akkor rám nevetett.

Imádtam a hangos zenét, és eddig a gyerekünk is, mert hozzászokott, hogy minden koncerten az apukáját hallgatja. Most mégis az egyik szám alatt hihetetlenül begörcsöltem, és rosszul éreztem magam. Kihátráltam onnan, és a falhoz támasztottam a hátamat. Alig kaptam levegőt, és szinte összegörnyedtem. Egy csinos, középkorú nő jelent meg mellettem, és bevezetett vissza a szobába. Hiába bizonygattam neki, hogy jobban leszek, nem hitt nekem. Itt kezdődött minden, aminek nem ma szabadott volna. Elfojt a magzatvizem, és rettegve néztem Melissára. Lefektetett a kanapéra, és a telefonja után kutatott, de valahol elhagyhatta, mert nem találta a zsebeiben. A fiúké ugyan ott hevert az asztalon számos csoki papír, és chipses zacskó mellett, de szokás szerint mindegyik kikapcsolva.

A görcseim már elmúltak, helyüket lassan fájások vették át. A nő idegességében a szobában járkált, nem tudta, hogy mit kellene tennie. Nekem meg folyton az járt a fejemben, hogy Danny nagyon mérges lesz, hiszen megtiltotta, hogy ma eljöjjek, mintha előre látta volna, hogy mi fog történni. Otthon is megtörténhetett volna, ott sem lett volna könnyebb, itt meg legalább nem voltam egyedül. A koncert javában tartott, olykor foszlányokat hallottam a dalokból, vagy abból, amit köztük mondtak. Haragudtam magamra, mert így ugyanúgy lemaradok az emlékezetes fellépésről, és ünneplésről. A fájások egyre erősödtek, és gyorsabban jöttek. Egy övet szorítottam a fogam közé, hogy ne kiabáljak. Valószínűleg a bőrdarab nem a férjemhez tartozott, mert egyáltalán nem tűnt ismerősnek. A szőke nő nem bírta tovább a szenvedésemet nézni, kirobogott a szobából. Egyedül hagyott, tényleg egyedül. Fel akartam kelni, hogy elmehessek, de meg se bírtam mozdulni, mert ágyhoz szegezett a fájdalom, és egyre erősebben haraptam az övet a számban. A következő pillanatban az ajtó kivágódott, erősen a falnak csapódva, megijesztve vele engem is. Danny robogott be hozzám, hátán a gitárjával, utána egy technikus, hogy levegye végre róla, és aztán Melissa. A férfinek adta a gitárját, és letérdelt mellém a kanapéhoz. Nem mertem a szemébe nézni, féltem, hogy kiabálni fog, vagy még rosszabb, haragot látok meg benne. De egyik sem volt, aggódó pillantásokkal méregetett, és a kezemet szorongatta, mintha ő rosszabb állapotban lett volna, mint én. Kivette az övet a számból, és a földre hajította, majd nevetve megszólalt.

– Harry biztosan örülni fog, hogy az ő övét használtad. - folyamatosan a kezemet simogatta az ujjaival. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel engem nyugtat, vagy inkább saját magát.

– Hogy kerülsz te ide? Mi van a koncerttel? – kérdeztem figyelembe se véve, amit az imént mondott.

– Szóltak, hogy jöjjek, én pedig nem gondolkoztam. Neked nagyobb szükséged van rám, hiszen megbeszéltük, hogy ezt együtt vészeljük át. – adott egy puszit a homlokomra.

– De a rajongók mit fognak szólni? Ennek az estének emlékezetesnek kell lennie. – tiltakoztam tovább.

– A fiúk tartják a frontot, és hidd el emlékezetes lesz ez mindenkinek. – nevetett.

– De téged nem hallanak énekelni. Nagyon haragszol rám?- hirtelen elhallgattam, mert nem akartam kiabálni, az öv pedig már nem volt sehol.

– Nem tudok rád haragudni. Amikor eltűnt a belépőm, sejtettem, hogy a te kezed van a dologban. De örülök, hogy itt vagy, és nem egyedül otthon. – mosolygott félszegen az idegességtől, és az aggodalomtól - Nem kell visszafognod magad, nyugodtan üvölts, ha kell, és ettől jobban érzed magad!

– Nem lehet, a végén a rajongók meghallják.

–Nem érdekel, te se velük foglalkozz most, csak magaddal és a fiúnkkal. – mondta határozottan. Ritkán láttam ilyen komolynak, amióta vele vagyok, ő leginkább az a viccesebb figura, aki mindenkit megnevettet. Nekem szokatlanul hatott ez a sok komolyság.

Az orvos robogott be, és megállapította, hogy már nem mehetünk innen a kórházba, itt fogom megszülni a fiamat, és nem is olyan sokára. Megkaptam a fájdalomcsillapító injekciómat, amitől mindig is rettegtem, és a férjem kezét szorongatva szenvedtem tovább. Rajtunk, és az orvoson kívül még Melissa tartózkodott a szobában, hogyha segítségre lenne szükség, itt legyen. Minden zavart azokban a percekben, az orvos beszéde, a kintről beszűrődő hangok, az, hogy Danny lemarad a saját fellépéséről az én hibámból. Halkan énekelgetni kezdett, hogy mindketten kevésbé legyünk idegesek. Egyáltalán nem bántam, mert a hangja mindig nyugtatóan hatott rám. Megfogadtam a tanácsát, amikor egy nagyon erős fájás tört rám, felkiáltottam. Senkit sem zavart körülöttünk, mindenki azt szerette volna már, hogy túl legyek rajta. Teljesen leizzadtam, a kezemben már nem volt elég erőm, hogy szorítsam az övét, és nagyon elfáradtam. Ő végig ott térdelt a kanapé mellett, egy percre sem mozdult el mellőlem, a szemében aggodalom, félelem, boldogság, és kíváncsiság keveréke vegyült. 

Végül meghallottam a babám első hangját, és felsóhajtottam, amíg Danny boldogan felpattant, és mint egy kisgyerek, aki most kapta meg a csokiját, ugrándozott. Az orvos átvizsgálta a babát, és a csapnál kicsit lemosdatta Melissa segítségével. Pár pillanatra lehunytam a szemem, hogy megpihenjek a kegyetlen szenvedés után, amikor sok puszi landolt az arcomon. Kinyújtottam a karom, és magamhoz öleltem a férjemet, aki boldogan szorongatott, és egyre csak a puszikat adta az arcomra, és vagy százszor elmondta, hogy mennyire boldog, és büszke arra, hogy én vagyok a felesége. Az orvos egy sötétkék törölközőbe csomagolta a babát, aki még mindig sírdogált. Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy hallom ezt a csöppnyi jövevényt sírni. Danny fogta a kisbabát, és egyre csak mosolygott, ringatta a kezében, és énekelt, remélve, hogy őt is megnyugtatja. A baba lassan elhallgatott, behunyta apró szemeit, és elszenderedett. Én se vágytam másra, mint egy kis pihenésre. Biztos voltam benne, hogy ezt tartotta élete legjobb pillanatának, és legjobb koncertjének, ahogy én is. Velem maradt végig, ahogy megígérte, egy percre se hagyott magamra. Mielőtt kiment a szobából, adott egy hatalmas puszit, vagy inkább hármat. Üdvrivalgás és büszke kiabálás szűrődött be hozzám. Én is elmosolyodtam, ahogy hallottam. Mint utólag kiderült a babával együtt ment fel a színpadra, és felmutatta mindenkinek, mint a kisoroszlánt a majom az Oroszlánkirály című mesében. A három fiú még énekelt is egy dalt a baba tiszteletére, amíg az apja a karjában ringatta.

Azt hiszem tévedtem, egy híres emberrel élni, vagy legalább is az én híres emberemmel, mesés, és egy valóra vált álom. Soha sem lehetnék ennél boldogabb, mint most az én két tökéletes pasimmal.

Első díjak

Megkaptam erre a blogomra is az első díjakat, amiket nagyon köszönök szépen. :)

Köszönöm szépen MusicArt-nak. :)

Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad.
2. Tedd ki a képet, majd válaszolj a kérdésekre.
3. Tegyél fel öt kérdést.
4. Küld tovább öt embernek.

Válaszok:
- Mi ad ihletet az íráshoz? 
Nagyon sok minden, például egy zene, egy film, egy kép, vagy akár egy álom. És van egy külön múzsám is. :)
- Szeretsz a természetben lenni?
Igen, nagyon imádok kint lenni, kivéve, hogyha nagyon meleg van.
- Mi a kedvenc könyved?
Az egyik legnehezebb kérdés. Egy könyvet ki sem tudok választani, mert már nagyon sok jót olvastam. De leginkább J. K. Rowling könyveit szeretem, és J. R. Ward könyveit.
- Milyen híres emberre találkoztál már?
Hú az összesre nem emlékszem. Számos magyar színésszel, és énekessel. Kedvenc együttesem egyik tagjának a feleségével, stb. :) Számomra találkozni egy híres emberrel mindig nagy élmény.
- Hány pontot kapna tőled a blogom?(1-5)
Abszolút öt pontot adok rá, hiába mondják az emberek, hogy változtatni kellene a stíluson, nekem így tetszik, ahogy van. :)

A én kérdéseim ugyanezek. :)

Második díjat is köszönöm szépen MusicArt-nak és Juliette Amalia Lucas-nak :)

Szabályok: 

1. Írj magadról 11 dolgot!

2. Kérdésekre válaszolni!

3. 11 kérdést feltenni!

4. Küldd tovább pár embernek!

11 dolog magamról: 

- Nem tudok zene nélkül élni. 

- Mindig mindenkinek segítek, akár mit is kér. (egyik legnagyobb hibám)

- Álmodozó vagyok. 

- Kedvenc városom London, ezért játszódik a történeteim nagy része Angliában. 

- 14 éves korom óta írok több kevesebb sikerrel. 

- Imádok mindent, ami a fantasy világgal kapcsolatos. 

- Melankolikus természetem van. 

- Ha egy számomra fontos szereplőtől kell megválnom a történetemben megsiratom. 

- Kedvenc színem a kék és a fekete, régen a piros volt. 

- Hiszek benne, és fontosnak tartom a fiú-lány barátságot. 

- Álom munkáim, hogy híres természetfotós, és író legyek. 

MusicArt kérdései:

- Mi a kedvenc ételed?

Szeretem a rántott sajtot, a vaníliás karikát, és a ropit. 

- Hova utaznál el legszívesebben?

Nem tudok egy helyet kiválasztani. Londonba mindig elutaznék, sőt oda is költöznék. Elmennék Görögországba, mert imádom a görög mitológiát, Amerikába, Franciaországba, Disneyworld-be, és mindenhova. 

- Ki a kedvenc általad megalkotott karaktered?

Hm.. ez olyan, mintha az lenne a kérdés, hogy ki a kedvenc gyereked. Nem tudok rá válaszolni, minden karakterem úgy alkottam meg, hogy a kedvencem legyen. 

- Milyen érzéseket szeretsz leginkább megjeleníteni a történeteidben? 

A barátságot, és a fájdalmat ezekkel tudok a leginkább azonosulni. 

- Változtatnál valamit a mostani életeden?

Igen, nagyon sok mindent megváltoztatnék, ha lehetne. 

- Mi a kedvenc zenei műfajod?

A pop-rock, és a pop-punk zene. 

- Szereted a Vámpírnaplókat? És ha igen ki a kedvenc karaktered?

Igen én is a sorozat rajongói táborába tartozom. A kedvenceim Klaus, Damon, de szeretem a többieket is valamilyen szinten. 

- Játszol valamilyen hangszeren?

Tanulgatom a gitározást, de számos ok miatt félretettem. :(

- Mi a kedvenc színed?

Kék és a fekete. 

- Mik a kedvenc neveid?

Hát ez egy nagyon jó kérdés, mindig kitalálok vagy találok valami újat. :D

- Mi szeretnél lenni ha nagy leszel? Mi a foglalkozásod?

Már eléggé nagynak számítok, és hivatalosan újságíró vagyok. Vagy inkább rádiós, vagy nevezzük médiamunkásnak. 

Juliette Amalia Lucas kérdései:

-Mi az első emléked? 

Uh, ez egy nagyon jó kérdés.. Most gondolkoznom kellene, de amint sikerült valami értelmeset kipréselnem magamból leírom. :)

- Mi a legfőbb ihletforrásod?

A múzsám.. vagy képek, zenék, filmek, vagy az álmaim.

- Mit teszel a rossz hangulat ellen?

Őszintén? Legtöbbször semmit. Úgy vagyok vele, hogy majd egyszer elmúlik. 

- Hiszel valamiben?

Ezen sokszor gondolkozom. Azt hiszem sok dologban, például a szellemekben, a halálon túli életben, fiú-lány barátágban. 

- Mi volt a legnehezebb könyv, amin átrágtad magad?

Pff ez egy jó kérdés, az egyetemen volt pár kötelező olvasmány, amit tényleg végig szenvedtem, pedig nagyon szeretek olvasni. 

- Mik a terveid a jövőre?

Terveim nem nagyon vannak, mert félek, hogy csalódok, inkább csak álmaim vannak, de az nagyon sok. Pl Londonba költözni, utazgatni, írnak lenni, és természetfotósnak lenni. 

- Mit olvasol éppen?

J. K. Rowling: Átmeneti üresedés, és Sarah Dessen: Egy felejthetetlen év. Igen egyszerre kettőt olvasok. :D

- Mi az a három, amit kívánnál, ha egy aranyhallal találkoznál?

Ez megint egy nagyon nehéz kérdés. Mondjuk először is, hogy a családomban mindenki egészséges legyen, és minden gond rendeződjön. A többit hozná a helyzet szerintem. Tartalékolnék a kívánságokkal.

- Karrier vagy család?

Először karrier aztán család.

- Kedvenc író, költő, film, zene?

J. K. Rowling és J. R. Ward, ritkán olvasok verseket nem tudom, Harry Potter, Testvériség, McFly. 

- Inkább bagoly vagy pacsirta vagy?

Is-is. Mostanában inkább bagolynak kellene lennem..Vagy mindkettőnek. 

Folyamatban a lista, hogy kiknek küldöm. :)

Álom

Ez volt az egyik első versem, amit sok sok évvel ezelőtt írtam. Igazából egy konkrét személyhez kapcsolódik, de az lényegtelen, hogy kihez.

Remélem tetszeni fog, és nem haragudnék, hogyha mondanátok pár véleményt is róla. =)

Álom

Te csak álmaimban élsz,

S onnan ki soha sem lépsz

Mikor felébredek, szomorúan látom

Hogy ez megint csak egy álom. 

Reggel mikor eltűnsz, 

Már reménykedve várom az estét, hátha újra feltűnsz.

Este mikor lehunyom a szemem,

Újra ott vagy velem. 

Sok boldog percet töltöttünk együtt, 

De rövid ideig lehettünk együtt

Megint eljött egy újabb reggel, 

S a mélység újra elnyel. 

Este megint téged várlak,

De sehol sem látlak. 

Talán már elfeledtél,

Tovább léptél, s eltemettél.

Hiányoznak édes csókjaid, 

S feledhetetlen bókjaid. 

Karod erős ölelése

Szemed szép tündöklése.

Már biztosan messze jársz, 

Egy másik lány álmába vágysz.

Várod, hogy ő rád leljen,

S álma csupa boldogságban teljen. 

Nélküled üresek álmaim, 

S múló élben vannak vágyaim.

De soha sem feledlek, 

Mert tudom mennyire szeretlek. 

Szenvedek mióta nem vagy itt velem, 

Magaddal vitted az egyik felem.

De nem adom fel, tudom, hogy visszatérsz,

S megint őrült lázban égsz.

Nagyon sokat vártam,

S már a feledés kapujában álltam,

De újra megjelentél,

S szorosan magadhoz öleltél. 

Kezed a kezembe tetted,

S ismét boldog ember lettem.

Szád a számhoz érintetted, 

Vágyaimat visszatérítetted. 

Te csak álmaimban élsz, 

Remélem onnan egyszer kilépsz.

Mikor felébredek, boldogan látom,

Hogy ez megint egy nap, s az estét már várom. 

Örökké tiéd

A legújabb novellám, ami szintén egy versenyre készült. Köszönöm annak, aki elolvassa, és még ha véleményt mond, akkor pláne. =) Remélem tetszeni fog, és jó olvasást hozzá! Ja, és szurkoljatok a versenyen! =) 

Örökké tiéd

Az éjszaka végtelennek tűnt. Emlékeim, akár csak rémálmok foszlányai kínoztak állandóan. Elmémben régi diafilmkockákként kattogva váltogatták egymást az események. Szemeim a sötét szobában rutinosan pásztázták a körülöttem lévő tárgyakat, bútorokat. Hosszú napok alatt sikerült eme képességemet tökéletesre fejlesztenem. A plafont rezzenéstelenül bámultam, amikor egy fiatal nővér lépett a szobámba. Felkapcsolta a lámpát, mely pislogott párat, majd kigyulladt teljesen, hogy utat mutasson látogatómnak. Összeszorítottam a szemem, nem bírtam elviselni az éles fényt. Világoskék egyenruhát viselt, fején sötét haja szorosan kontyba fogva, arcát halvány smink fedte, és minden alkalommal, amikor a szobámba lépett, barátságos mosolyt villantott rám, melyhez mély együttérzés is társult. Képtelen voltam arra, hogy bárminemű kedvességet viszonozzak.

– Jobban érzed magad?- kérdezte aggódóan, mindig, ahogy megjelent mellettem.

Nem válaszoltam, sem most, sem máskor. Szerettem, amikor ő érkezett hozzám, ő nem faggatott, nem akart mindenáron beszélgetni, mint a többiek. Elfogadta, hogy nem akarok megszólalni, hogy nincs mit mondanom. Halkan letette az éjjeliszekrényemnek nevezett öreg, kopott bútordarabra a gyógyszeres tálkát, és kiosont a szobából, hogy tovább időzhessek magányom bánatos tengerén. Fejemet az ablak felé fordítottam, és kibámultam rajta.  A csillagok mintha szomorúan fényüket vesztetten meredtek volna rám.

Felültem és remegő léptekkel a csöppnyi mosdóhelység tükre elé léptem. Koszosnak, repedezettnek, és kissé homályosnak tetszett. Magamat figyeltem benne. Arcomon látszottak a kialvatlanság sötét karikái, szemeim akár egy meggyötört, szomorú, sokat élt idős emberé, szőke hajam kócosan meredezett a fejem tetején és oldalán, mint egy rendekbe rakott szalmabála. Számos hosszabb, rövidebb vágás húzódott végig arcomon, melyek örökké arra az éjszakára fognak emlékeztetni. Már nem azt a vidám, örömtől repdeső fiatal lányt láttam magam előtt, hanem annak egy sötétebb, árnyaltabb változatát. Gyűlöltem a személyt, aki visszatekintett rám. Gyűlöltem, hogy én itt állok, és immár egy idegent nézek, amíg ő nincs többé.

Minden egyes nap újraéltem, az akkor történteket, egy pillanatra sem tudtam elfelejteni, azt, ami mindent megváltoztatott. Mindig csak ugyanaz az emlékkép jelent meg gondolataimban, az utolsó vele töltött percek. Boldogok voltunk, soha sem szerettem senkit úgy, mint őt. Ismét lehunytam a szemem, hogy újra belekapaszkodhassak, abba az utolsó örömteli alkalomba.

Velem szemben állt egy parkban, mosolya végtelen nyugalmat, és jókedved sugárzott. Szemeiben öröm, szerelem szikrái csillogtak. Lassan letérdelt, és elővette zsebéből az apró dobozt, melybe egy egyszerű, mégis csodálatos gyűrűt tett.

– Hozzám jössz feleségül?- tette fel a kérdést, melyet az életében már minden lány annyiszor elképzelt.

Sírástól elfúló hangon motyogtam az „Igen-t”. Szorosan magához vont és nevetve ölelt meg.

– Örökké tiéd!- suttogta fülembe, amitől még erősebben fontam nyaka köré a karom. Nem kellett megszólalnunk, hogy tudjuk mit gondol a másik. Mindketten azt a percet vártuk, hogy hivatalosan és elválaszthatatlanul is egymáshoz tartozzunk. Ő volt az első Szerelmem, csak úgy, mint én az övé.

Ujjait az enyémbe fonva indultunk el hazafelé. Egyik kezét a kormányon tartotta, másikkal az enyémet szorongatta, hogy egy kis időre se kelljen mellőznie közelségemet. Imádtam az érintését, azt, ahogyan meleg ujjai az enyémet cirógatták, azt, hogy keze olyan tökéletesen illett az enyémbe. Felém fordult, és őszintén, boldogan mosolygott rám. Megkönnyebbült a válaszomtól, pedig tudta, hogy mi lesz az. Tudta, hogy igent mondok, mert örökké vele akarok lenni. Ő is így gondolta, hogy nem akar elszakadni tőlem, még egy kis időre sem. Biztosak voltunk benne, hogy hosszú, vidámsággal teli élet áll előttünk, melynek minden percében nevetünk majd, és csupa vidám dolgot csinálunk.

Odahajolt és egy nagy puszit nyomott az arcomra.

– Szeretlek. – mondta, és enyhén megszorította kezem, hogy jelezze mindig mellettem lesz majd.

– Én is- viszonoztam szavait, és fejem a vállára hajtottam, hogy minél közelebb lehessek hozzá.

Egy dal hangzott fel a rádióból, ami tökéletesen illett a hangulatunkhoz. Akaratlanul is közelebb bújtam a nyakához. Illata kellemesen töltötte meg a levegőt. Imádtam az illatát, mindig ugyanazt a parfümöt használta, amit egykor még én adtam neki.

A következő pillanatokban minden megváltozott. Olyan gyorsan történt minden, hogy felfogni sem maradt időnk. Egy éles reflektorfény hasított az éjszakába. Már nem tudta félrekapni a kormányt. Az autó szemből ütközött belénk telibe találva a szerelemtől, és boldogságtól úszó csöppnyi járművünket. Erős rándulást éreztem, ahogy lefejeltem a műszerfalat. Kezemmel Kedvesemet kerestem, de nem találtam ott, ahol eddig ült. Hunyorogva néztem körül az autóban, de nem leltem. Az ablaküveg helyét láttam, és azt, hogy szilánkok borítják az ülést, kormányt, és mindent. Egyetlenem kirepült a sötét éjszakába. Mozdulatlanul feküdt az aszfalton. Erőtlenül suttogtam a nevét, de nem hallotta azt rajtam kívül senki sem. Összeszorult a szívem, nem mertem belegondolni, hogy elveszíthetem a Szerelmem.. Furcsa érzés kerített hatalmába, nehezen kaptam levegőt. Szemeim előtt vőlegényem körvonala egyre jobban halványodott, amíg végül végleg eltűnt.

Nem emlékszem, hogy mennyi idő telt el, amire újra felébredtem. Ismerős arcok néztek vissza rám, a szüleim, a testvérem, barátok, sőt még egy orvos is. De ő nem volt köztük, ő nem mosolygott rám, nem fogta meg a kezem. Anyám szemeiből könnycseppek buggyantak elő, és szépen lassan folytak le orcáján, hogy az állán egy összeért folyamként a földre zuhanjanak. Senki sem szólalt meg, csak néztek mereven, bánattól átitatottan. Rosszat sejtettem, hogy ő nincs mellettem, hogy nincs itt. Kérdőn tekintgettem felváltva az emberekre, akik körülöttem figyeltek. Végül csak édesapámnak szedte össze a bátorságát, hogy megszólaljon.

– Sajnálom szívem. – óvatosan megrázta a fejét. Azonnal tudtam, hogy mire céloz. Kétségbeesetten próbáltam felülni. Tudni akartam, hogy hol van, meg kellett fognom a kezét, és  rámosolyognom. De senki sem engedte. Egy fehér borítékot nyújtott át bátyám. Vastag és kemény dolgot tapintottam ki benne. Mohón feltéptem a tetejét, nem törődve az illemmel. Egy nyaklánc, és egy levél pottyant a takarómra. Remegő, és sürgető ujjaimmal kihajtottam a papírt és olvasni kezdtem. A levél egy búcsúlevélnek tűnt. Attól az embertől származott, aki a Világot jelentette nekem. Girbegurba betűit már nagyon jól ismertem, számos verset és szerelmeslevelet írt már nekem velük. Írásában elmesélte, hogy egy kis időre el kell válnunk, de ő soha sem fog elfelejteni, mindig velem lesz, mindig szeretni fog, és mindig az enyém lesz. A felismerés fájdalma kúszott végig testemen, hogy célba véve szívemet porig zúzza. Hisztérikus roham tört rám, gyűlöltem mindenkit magam körül, gyűlöltem a Szerelmem hogy elhagyott. Családom zokogva hagyta el a szobát, hogy az orvossal kettesben maradhassak. Ő elmondta, hogy Kedvesem életét adta az enyémért. A balesetben ő kevésbé sérült meg mint én, szerencséje volt, hogy akkor kirepült az ablakon, ám nekem nem ez jutott. Gépek tartották bennem a létet. A szívem súlyosan károsodott a balesetben. Az orvos elárult egy titkot, amit rajta kívül senki sem tudott. Barátom halálos betegségben szenvedett, már csak hónapjai voltak hátra. Ezért jegyzett el, ezért töltött minden percet velem, és ezért akarta, hogy mindig jókedvű legyek. Lemondott arról a pár hónapjáról, hogy engem megmentsen. Életét adta az enyémért. Dühöngtem, haragudtam rá, hogy hazudott, hogy nem mondta el az igazat. Ezt soha sem hagytam volna, inkább haltam volna meg én. Az utolsó szavaival azt mondta, hogy szeret. Immáron az ő szíve dobog az én mellkasomban. Mindent eldobott, csak azért, hogy én élhessek…

Még mindig magamat méregettem a tükörben. Azt kívántam bárcsak újra hallhatnám a hangját, a nevetését, vagy csodálhatnám a szerelem tüzétől perzselő tekintetét. Már többé nem lehet, magamra hagyott. Szenvedtem és gyötrődtem, nap, mint nap. Már nem bírtam tovább, annyira hiányzott. Reményvesztetten és dühösen csaptam összeszorított öklömmel a mocskos tükörre. Darabokra törve, vértől pettyezve hullott a mosdó felmosatlan járólapjára. A kezeimbe megannyi apró szilánk fúródott, mélyen felszántva vele ujjaimat. Ez többé már nem számított, már nem jelentett akkora kínt, mint vőlegényem elvesztése. Gyűrűmet forgattam, azóta le se vettem, ez már az idők végezetéig ott marad. Szótlanul a borítékért nyúltam és kiborítottam belőle a nyakláncot. Egyszerű ezüstlánc volt, rajta egy „E” medállal, és egy apró szívvel. E, mint Emily és Evan. Még nevünk is eszményi párosításként hatott. A másikon pedig az örökké szó vésetett bele. Mindig viselte, úgy vallotta ezzel fejezi ki, hogy összetartozunk.

– Evan! – kiáltottam bele az éjbe. Ez volt az egyetlen szó, csak a neve, ami azóta elhagyta számat. Már nem rohantak be hozzám, mint korábban minden nap. Már természetesnek tartották fájdalmam eme kifejezőeszközét. Én nem annak gondoltam. Egy húszon négy éves fiatalember elvesztése nem tartozott a megszokott dolgok közé. Erőtlenül rogytam térdre a mosdó padlóján. Zokogás rázta minden egyes porcikámat. Egyik kezemből folyó vörös folyadék megszínezte mellettem a már alapból koszos földet. Másik tenyeremben szorítottam a láncot, az egyetlent, ami rá emlékeztetett, ami utána maradt nekem. A kis szekrényemre tekintettem, ahonnan az ő vidám képe nevetett rám. Hiányzott, annyira hiányzott. Már többé nem fonja ujjait az enyémbe cirógatva őket, már nem hallom aranyos kacagását, nem fúrja szerelmesen gyönyörű tengerkék szemeit az enyémbe, nem ölel magához, ahogy azt mindig is tette. Egy része velem, bennem volt, mégis ürességet éreztem a hiányával. Bárcsak elbúcsúzhattam volna tőle, bárcsak utoljára megcsókolhattam volna, bárcsak elmondhattam volna neki mennyire szeretem, és mennyit jelentett nekem. Már nincs rá alkalmam, de tudom, hogy ő ezzel a végsőkig tisztában volt. Megígérte, hogy soha sem hagy el, nem is fog. Mindig velem lesz.

– Örökké tiéd..- suttogtam halkan a fényképének, ahogy ő is mindig ezt mondta nekem. – örökké tiéd, Evan! 

Szösszenet

Tegnap egy hirtelen pillanatban eszembe jutott egy jelent, amit gondoltam lejegyzek és megmutatom nektek. Terveim szerint a vámpíros novellát, amit korábban teljes változatban feltettem a másik blogomra, kiegészítem egy történetté(már ha eszembe jut valami használható ötlet), és ez lenne annak a prológusából egy jelent. Nem lett az igazi, de egyenlőre nem jöttem rá, hogy miért nem. Ha valakinek van ötlete szívesen fogadom. És köszönöm, hogyha elolvassátok. 

(…) A nő tovább vergődött a két erős férfi karjaiban. Képtelen volt beletörődni sorsába. Ordítva, szitkozódva küzdött a legfontosabb dologért, az életéért. Fogva tartói hisztérikus nevetéssel figyelték a rángatózva szabadulni próbáló asszonyt. Ruhája a kosztól, izzadságtól és vértől mocskosra színeződött, félig leszakadt róla. Cipőt már nem viselt, meztelen lábaival rúgkapált, remélve, hogy az egyik aljas alakot eltalálja. Sötét haja őszes szálakkal keveredve csimbókosan lógott a háta mögött. Karmait mélyen belevájta az egyik férfi karjába.  Az fájdalmasan felordított, ahogy felbuggyant a vér a mély vágás mentén. Mérgesen pofon vágta a nőt, aki a helység másik végébe repült. Hangos puffanással a falnak csapódott akár egy nehéz tárgy. Az arcán egy vékony vörös csík futott végig. Egy hirtelen mozdulattal letörölte, és feltápászkodott. Fájós tagjaival nem foglalkozott, nem akarta megadni a másik kettőnek az örömet, hogy rettegni lássák. Büszke volt, büszke arra, aki és ami. A férfi  szélesen elmosolyodott, és lassú mozdulattal lenyalta karjáról a sötét színű szivárgó anyagot. A nő hol az egyiket figyelte, hol a másikat.

A folyosó felől léptek zaja zavarta meg őket. A két furcsa szerzet egy szempillantás alatt ismét kézre fogta a gyenge, mégis kitartó nőt, és az érkezők felé fordultak.

Három magas alak rajzolódott ki a homályból, ahogy egyre közeledtek feléjük. A támadók biccentettek. Két őr húzódott a cella ajtajához. Egy alacsony szolgának tűnő ember kinyitotta a rácsot, és meghajolva oldalgott odébb, hogy utat engedjen a nálánál sokkal elegánsabb másiknak. Súlyos léptekkel közeledett az asszony felé, és csak akkor állt meg, amikor már szinte összeért az arcuk. A védtelen nő tartotta a szemkontaktust, és egy cseppnyi félelem sem tükröződött a tekintetében. Tudta, hogy itt a vége, mégsem adta fel. Nem omlott térdre a többiek előtt könyörögve, hogy életét mentse. Megőrizte méltóságát az utolsó percekig.

– Boszorkány, nincs valami mondanivalód? – szólalt meg mély öblös hangján az elegáns idegen. Hosszú fekete haja mögötte lebegett. Sötét ruhája feszesen tapadt testére, kiemelve izmos alakját. Éjszínű szemeiből megvetés látszott, mely egyenesen rabjának szólt.

– Nem félek tőled, régóta ismerem a Sorsom, pont úgy, mint a tied. Nagy hibát követsz el azzal, hogy megölsz egy boszorkányt! – suttogta a nő elgyötört hangon.  Szemével minden gyűlöletét rávetítette a sötét alakra. Továbbra is tartotta magát.

–  Utolsó perceidben sem adod fel. Kár. Pedig hasznunkra lehettél volna. Hm… azt hiszem tovább keressük a megfelelő személyt! Itt az ideje búcsúzni. Mi az utolsó szavad?

– Azzal, hogy kivégzel egy jövendőmondót, elátkozlak. Légy átkozott az összes családtagoddal, és utódoddal együtt. Hamar utolér majd a Sorsod! Soha sem lehetnek együtt, az egyiknek vesznie kell! Életet egy másikért cserébe!- rikoltozta az asszony

– Végezzetek vele!- utasította embereit a sötét alak, és távozott a cellából, nyomában a többiekkel, akik a kíséretét képezték.

A férfi, akit az asszony korábban megharapott, kéjesen elmosolyodott, és agresszíven belevájta fogait a nő nyakába, felszakítva vele azt.  A  teste párat rándult mielőtt végleg megadta volna magát, és ernyedten a földre zuhant.(…)